Kreatív rajzolás

Rajzolással és festészettel kapcsolatos tapasztalataim, tippek, trükkök, praktikák. Néhány írás fűszerként.

Vers mindenkinek

Angyal mondja

Erőteljes átalakulás vette kezdetét. Az energiák visszavonódnak és kicserélődnek. Úgy érzed magad, mintha a tenger hátán hánykolódnál. Pedig nem hánykolódhatsz, hiszen maga vagy a csepp. A tenger része. Nem egy a sok közül, hanem az Egy. A megismételhetetlen, akit Isten örömében teremtett. Isten Angyalai a mennyei fényben dicshimnuszt zengettek, mikor világra jöttél. Védelmük azonban nem határtalan. Saját önpusztításodtól nem véd meg senki. Kérded, hol van Isten? Miért engedi meg mindezt? Azt mondom dualitásban élünk és szabad akaratod illúzióját követve mégiscsak Te döntesz itt és most, minden pillanatban, hogy Istennel vagy Isten nélkül élsz. Ő a saját képére teremtett, és annyira, szeret, hogy megengedi Neked a választást. Mindig. Mindig van vissza út hozzá, csak minél jobban megfürdesz a sötét oldal mocsarában, annál nehezebb meglátnod a fényt. Kissé elfáradtam ebben az ember bőrben. Sok itt a mocsok a szó minden értelmében. Az ideám a tiszta világról, ahol fény és szeretet, bölcsesség és alázat kézen fogva járnak, most távolinak tűnik. Mintha csak egy merengőbe néznék. Olyan energiát hordozok ebben a világban, melyet tűzzel-vassal irtanak.

Mocskosak a folyók, az erek, 
apadnak a fák, az életek.

Bűzös a levegő és folytja a lelkem.
Erőt gyűjtök. „Ó, Istenem! Mit tettem!”
Úgy érzem, mintha egy vaskígyó
szorítaná testem.
Húz a súlya. „Istenem, mit tettem!”
„Szeresd meg a kígyót és emeld a szívedbe.”
Szól.
„Értem én, tudom jól.”
Szól a szám és szívem mégsem teszi.
A kígyót nem… nem engedi.
Mennyi bölcselet, mennyi kóan
mondja így vagy úgy, vagy hogyan.
„Engedd csak el!”
„Rendben. Engedem.”
Szól a szám, és még sem teszem.
Majd jön egy sugallat.
Saját utat találj.
Más cipőiben ne járj.
Felpróbálod ugyan, de minek?
A Te utad a Te Szereteted!
A Te Tiszta Szereteted!
Tisztítsd a lelked,
tisztítsd a folyót!
Tisztítsd a lényed;
a meg nem alkuvót!
Tisztítsd a Napot!
Tisztítsd az Eget!
Tisztítsd a Vakot!
Tisztítsd a Teret!
Tisztítsd a Fámát!
Tisztítsd a Hegyet!
Tisztítsd a Karmád!
Tisztítsd az Ered!
Lehelj Életet minden pillanatba!
Légy Te a pillanat minden egyes napban!
Légy a szellő; ha füst árasztja szemed!
Légy az Ember ki megéli Létedet!
És légy Te magad a Lét, ki éli Életed!
Nyisd már ki a szemed, Csaló!

Szíven üt az utolsó szó?
Remek! Akkor rárezonáltál arra, amit mondani akartam. Légy dühös és utálkozz. Vagy mosolyogj és emeld a szívedbe a szavakat. Teljesen mindegy. Minden úgy van jól, ahogy van. Semmi sem céltalan vagy hiába való, még ha annak is látod, érzed, éled meg. Csak biztatlak, hogy járj az utadon, és figyeld a jeleket! Hol itt, hol ott, hol így, hol úgy, mindenhol Veled vagyunk.

Tápláld a szeretetet a szívedben, lelkedben; fordulj alázattal Önmagad és Életed felé; mert csak ez által leszel képes szolgálni. Szolgálatod pedig üdvödet szolgálja. Hát így emel magához Isten!

Szíved teljen meg szeretettel és fénnyel!

Szólt az angyal.

Sz.

2013.09.10. Debrecen

Vers mindenkinek

Holdfény-árnyék

Nem vagyok én fény, csak árnyék.

Még ha tiszta vizet is találnék,

oly hűset és oly ragyogót,

minden létet bearanyozót,

tán még akkor sem lennék pára,

ködfolt egy múló homályba,

mit oszlat a Nap,

és elfúj a szél.

Az emlék.

Az emlék bennem él.

Nem vagyok én angyal, főleg nem csoda,

csak egy piros blúzos fruska,

egy kicsit ostoba.

Fergeteg az élet, én meg csak fáradok.

Tegnap a Holddal, ma féreggel álmodok.

Egyik is fúr, a másik is mar.

Az élet gyümölcse olykor fanyar.

Fanyarsága méreg. Testemet tépi.

A lelkem vérzik és a halált féli.

Nem lép át árnyékon, a napban hasal,

nem szeretne mást csak békét akar.

Zsibbad a szívem, és csak hallgatok.

Csendben az úton ballagok.

Az útjelző táblák lekoptak rég.

Nem vezérel más csak a csillagos ég.

Néma zene szól, és csak hallgatom.

Én is egy szólam vagyok, s bámulom,

milyen a harmónia és milyen az egység.

Nem vagyok sem fény, sem árnyék,

csak egy kis mindenség.

Bennem él egyszerre múlt jelen és jövő,

szimfóniájuk csodás, átütő.

Megbénít elmét és tudatot,

s feltárja az utat, mit mutatott

még a csillagok alatt, mikor még a Semmi volt.

Mikor nem voltam sem élő sem holt.

Leesett az égről a Hold,

most értem csak, hogy egy lecke volt.

Hallgatásom arany, mely egy hegy gyomrában ül.

Egészen addig, míg a világ elszenderül.

Nem szól, csak gondol, és szeretet áraszt.

Ha megérzed, érted "isteni" munkámat.

Üstökösként suhanok világokon át,

a Te világod csillagaként ragyogok Reád.

Ha felnézel az égre, most is ott vagyok,

és szívedben életfény árnyékként pislogok.

Nem láthatsz, csak a szíveddel.

Még a betű sem szól.

Némán ragyogok Rád.

A végtelen válaszol.

Kérdésedre nyugodt figyelem a válasz;

a szeretet örökké él, még ha nem is láthatsz.

 

Debrecen, 2011.01.26. Cs.B.Sz.

 


Sóhaj, 30x40 cm; vászon; akril; 2012
Bakos Szilvia

Én, a vonal

Az úgy volt, hogy a sötétség megsimította a világosságot. Érintése nyomán ezer meg ezer vonalat sóhajtott a Lét. Akkor születtem én is. Mondhatnám azt is, hogy a Sötétség és a Világosság gyermeke vagyok. Testvéreimmel már születésünk pillanatában szétszóródtunk a létezés minden irányába.

Vannak közöttünk, akik a szivárványt gazdagítják, s örömükben összekapaszkodva táncot járnak az Ég kékjén, a harmat hátán. Látványukra mosolygörbék ragyognak fel itt-ott. Hát persze, még nem is mondtam el, hogy mi vonalak milliófélék vagyunk. Vannak köztünk igazán minik, rövidek, hosszúak, végtelenek, egyenesek, görbék, hullámosak, cikk-cakkosak, kunkorik és tekervényesek. Akármilyen hihetetlen, de vannak letisztultak, vannak szőrösek, egyenetlenek, határozottak és bizonytalanok. Vannak feketék, fehérek, színesek, vékonyak és vastagok. Néhányan egy szál egyedül léteznek, és jó néhányan párban; sőt vannak, akik csoportban és csokorban. A csoportok hol rendezettek, hol rendezetlenek, hol magát a káoszt idézik.

Eredendően mindannyian a láthatatlan, időtlen világban várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor a megnyilvánulásba szólítanak. Olykor a szél simítja a porba egyik testvéremet, máskor a Nap rajzolja árnyákként a falra fivéremet. Ám rengetegen nyilvánulunk meg az emberek keze nyomán betűkben, rajzokban és felsorolhatatlanul sokféleképen és sokféleségben. Azt hiszem, én egy ceruzavonás nyomán léptembe a Megnyilvánultak birodalmába. Mielőtt megtörtént, már éreztem, hogy történni fog valami különös. Eddig csak meséket és történeteket hallottam arról, milyen átlépni, milyen az Odaát. Láttam, ahogy körülöttem az addig ismert testvérkéim egyszer csak elhalványodnak, majd eltűnnek. Először kicsit megijedtem, de még csak időm sem volt egy rendes ijedtségre, már éreztem, hogy egyre könnyebb vagyok. Mintha valami finom nyomást vagy inkább simítást éreztem volna. Majd valahogy minden megváltozott.

Néztem körbe. Pontosabban néztem volna, de most nem ment. Csak az előttem lévő világot láttam. Nem értettem. Csak úgy zúgolódtam belül: Mi ez? Hogy-hogy nem lebeghetek ide-oda? Mi az, hogy nem tehetem, amit akarok? Hová lettek a testvérkéim? Hol vagyok? Miért pont velem történik mindez?

Amikor felhagytam a kérdéseim ismételgetésével –ugyanis hiába suttogtam, hiába harsogtam őket, válasz nem érkezett- elcsendesedtem és egyszerűen csak figyeltem. Igazából nagyon elfáradtam. Egy-egy sóhajtól többre nem futotta tőlem.

Valami megcsillant és egy csodálatosat vettem észre. Olyan volt, mint egy tükör, és megláttam benne egy különös képet. Kicsit hasonlított ahhoz, amit már tapasztaltam korábban a Megnyilvánulatlanban. Ekkor hasított belém a felismerés. Hiszen megnyilvánultam! Én is része vagyok annak a képnek, amit ott látok! Hát ilyenek vagyunk mi vonalak a Megnyilvánultban! Teljesen felcsigázott a felfedezésem. Jobban koncentráltam és figyeltem. Néztem a képet. Láttam egy kör-vonalat fent, és belőle egyenesek haladtak körbe, minden irányba. Láttam még görbe és hullámos vonalakat, lent. Minden egyes nagyobb vonal között kisebbeket vettem észre. Voltak köztük spirálok, forgók, szögletesen rendezettek, nagyon sokfélék és igen változatosak. Majd azokon belül is újabb vonalakat vettem észre. Egy idő után megláttam együtt az egészet és elámultam. Gyönyörű volt!

Végül felmerült bennem a kérdés: én melyik vagyok?

Csak bámultam bele ebbe a különös tükörbe és azt vettem észre, hogy egy színes, nagy,vastag vonalnak látszó valami kisebb, nagyobb, vékonyabb, vastagabb, színes ruhákba öltözteti testvéreimet, akik csak úgy ragyognak az örömtől az ajándék nyomán. Óh, én egy türkizkék ruhát szerettem volna!

És elindult a Nagy … Valami égető érzés lett úrrá rajtam. Melyik vonal is vagyok én?
Először megláttam egy karcsú, hetyke, határozott vonalat a tükörben. Áh, csakis ez lehetek! Pont ilyennek érzem magam! …és elindult a Nagy. Gyönyörű türkiz ruhát kapott a Hetyke Határozott. Nem éreztem semmit. Rá kellett jönnöm, hogy az nem is én vagyok. Egyébként még egy dolgot megfigyeltem mindeközben. Amikor valamelyik vonal új ruhát kapott, valami furcsa, sercegő hangot hallottam és egy kis rengés rázta meg a világunkat. Biztosan igen távoli lehetett ez a hang, mert olykor alig hallottam, és a rengést is általában nagyon finoman éreztem.

Majd újra néztem magam a különös tükörben, és úgy láttam, hogy mivel elfogyott minden hetyke, minden karcsú és minden határozott, akkor kizárásos alapon csakis vastag, tömzsi, zömök és határozatlan lehetek. Egészen elkeseredtem, mert láttam, amikor ezek türkiz ruhát kapnak, igen harsogóvá válnak, és én nem akartam olyan lenni. Sőt volt, aki ezek közül vörös vagy narancsszín ruhát kapott. Még a hideg is kirázott a gondolattól, hogy a Nagy engem vörössé vagy naranccsá tegyen! Arra is rá kellett jönnöm –ami szintén felkavaró volt-, hogy a világ nem csak türkiz. Ráadásul nagyon nem tetszett, hogy még csak el sem dönthettem, milyen legyek. Mindenről a Nagy dönt. Elborzadva láttam, hogyan alakítja át a világot, és én azon kívül, hogy figyelek, nem tehetek semmit.

Egy alkalommal rettegés lett úrrá rajtam, mert egy tömzsi, kissé koszos, fehér Nagy hatalmas rengést okozott. Azt hittem, darabokra hullok. És a nyomán eltűntek a testvérkéim. Gondoltam is, ha eddig nem kaptam új ruhát, én is eltűnök. Sőt ennyi borzalom láttán már azt kívántam, inkább tűnnék el én is! Maradtam. Megkímélt a fehér Nagy, és nem adott új ruhát a színes Nagy.

Körülöttem lassan minden megváltozott. Azt láttam, hogy már mindenki vagy színes ruhát kapott vagy eltűnt. Egyik sem én voltam. Egyetlen vonal maradt pont a kép közepén. Egy nagyon szép, ám egész kicsi spirál vonal. Elképedtem. Hát ez lennék én? Jó érzés volt látni magam olyannak, amilyen vagyok. És milyen kis csinos! Repkedett a lelkem. Annyira izgatott lettem, mert láttam, hogy közeledik. És közeledett, de nem ám a színes és nem is a fehér Nagy, hanem a fekte Nagy. Még sosem láttam. Azt hittem, csak legenda. Különlegesnek, kiválasztottnak éreztem magam. Még közelebb ért. Láttam a különös tükörben. Felkészültem a nagy találkozásra, a változásra, az újjá születésre. Szinte hallottam, szinte éreztem, mit mond és milyen lesz. A Megnyilvánulatlanban csak forogtam volna örömtáncot lejtve. Itt most csak finoman rezegtem. Lehet, hogy senki észre sem vette. Mindjárt bekövetkezik, és én kapom a fekete ruhát! Leérkezett a nagy fekte. Hatalmas volt a sercegés, a robaj. De….. nem éreztem semmit. Semmit!!!

Fájt a felismerés, hogy mégsem én vagyok az a gyönyörűséges, kicsi, immár fekete spirálvonal; az hogy nem vagyok különleges, főleg nem kiválasztott.

Felkiáltottam talán egészen az égig hatolt a kérdés: Akkor ki vagyok Én? Kivagyok?

Hol vagyok, ha ott nem? Csak a kép része kell, legyek, mert itt vagyok, és látom a különös tükörben mindezt!

Ürességet éreztem. ÉS ebben az állapotban újra érdekes látvány tárult elém. A különös tükör távolodni kezdett. A színes és csodás testvérkéim, akiket oly nagyon megszerettem, amíg figyeltem és átéltem velük minden változást, szintén távolodtak. Majd egy angyali hang érkezett hozzám, de nem igazán tudtam még figyelni rá. Úgy éreztem felkap a szél. Ismeretlen érzés. Újra a bevált módszerhez folyamodtam. Elcsendesedtem és figyeltem. Egy másik különös tükörben látta meg magam. Eljutott hozzám újra az angyali hang. Most már úgy igazán meg is hallottam.

„Nézd mama, de gyönyörű ez a papír, olyan tiszta, olyan fehér! Egészen olyan, mint egy nagy vonal!”

Ekkor megértettem mindent, és nem volt több kérdésem.

A ceruzavonás csak az ébredésem kezdete volt.

Powered by Blogger.hu