Holdfény-árnyék

Nem vagyok én fény, csak árnyék.

Még ha tiszta vizet is találnék,

oly hűset és oly ragyogót,

minden létet bearanyozót,

tán még akkor sem lennék pára,

ködfolt egy múló homályba,

mit oszlat a Nap,

és elfúj a szél.

Az emlék.

Az emlék bennem él.

Nem vagyok én angyal, főleg nem csoda,

csak egy piros blúzos fruska,

egy kicsit ostoba.

Fergeteg az élet, én meg csak fáradok.

Tegnap a Holddal, ma féreggel álmodok.

Egyik is fúr, a másik is mar.

Az élet gyümölcse olykor fanyar.

Fanyarsága méreg. Testemet tépi.

A lelkem vérzik és a halált féli.

Nem lép át árnyékon, a napban hasal,

nem szeretne mást csak békét akar.

Zsibbad a szívem, és csak hallgatok.

Csendben az úton ballagok.

Az útjelző táblák lekoptak rég.

Nem vezérel más csak a csillagos ég.

Néma zene szól, és csak hallgatom.

Én is egy szólam vagyok, s bámulom,

milyen a harmónia és milyen az egység.

Nem vagyok sem fény, sem árnyék,

csak egy kis mindenség.

Bennem él egyszerre múlt jelen és jövő,

szimfóniájuk csodás, átütő.

Megbénít elmét és tudatot,

s feltárja az utat, mit mutatott

még a csillagok alatt, mikor még a Semmi volt.

Mikor nem voltam sem élő sem holt.

Leesett az égről a Hold,

most értem csak, hogy egy lecke volt.

Hallgatásom arany, mely egy hegy gyomrában ül.

Egészen addig, míg a világ elszenderül.

Nem szól, csak gondol, és szeretet áraszt.

Ha megérzed, érted "isteni" munkámat.

Üstökösként suhanok világokon át,

a Te világod csillagaként ragyogok Reád.

Ha felnézel az égre, most is ott vagyok,

és szívedben életfény árnyékként pislogok.

Nem láthatsz, csak a szíveddel.

Még a betű sem szól.

Némán ragyogok Rád.

A végtelen válaszol.

Kérdésedre nyugodt figyelem a válasz;

a szeretet örökké él, még ha nem is láthatsz.

 

Debrecen, 2011.01.26. Cs.B.Sz.

 


Sóhaj, 30x40 cm; vászon; akril; 2012
Bakos Szilvia